Egy év...

Nem, nem sírok... tudom, szabad, és kell... de most mégse...
Ma egy éve ilyenkor már ismét itthon voltam... Délelőtt hívott fel Apa, hogy baj van... Egyből körtelefon a nővéreimmel és mindenki ment haza anyuékhoz, ahogy tudtunk. Jó volt akkor együtt lenni, és emlékezni rá.
Nem gondoltam, hogy ennyire tud hiányozni valaki, de Ő nagyon...

Tudtuk tudtuk hogy eljön ez is, nem lett fiatalabb és legalább nem szenvedett sokáig... De a mai napig nem akarom és nem tudom elhinni hogy nincs. Annyira természetes volt hogy 1-2 hetente felhívtam, találkoztunk, a dömösi nyaralások, horgászások, a "kénevónaegybikka"...
És most nincs. Remélem, megtalálta ott fent, abban a fenti országban Mamit, és most boldogan sétálnak együtt és néznek minket.
Hiányzol Papa!

Isten veled Nagypapám!

Szabó Magda: Elégia

Tudom, hogy meghaltál, de nem hiszem,

még ma sem értem én;

hogy pár kavics mindörökre bezárhat,

hogy föld alatt a hazád és a házad,

ugyan hogy érteném.

Drága Papám!

Nem megyünk már a dömösi erdőbe kirándulni, nem mesélsz már nekem hajós történeteket, nem megyünk horgászni, nem játszol a dédunokáiddal többet...
Elmentél közülünk, a Hajóskapitányt utolsó útja végén a kikötőben Mami várta.


Itt csak mi szomorkodunk, ez most csak nekünk fáj, neked már jó ott vele, hisz rég találkoztatok...


Viszontlátásra drága Nagypapám!

Egy katasztrofális hét(vége)

Igaz, hogy még nincs vége a hétvégének, de remélem nem lesz folytatása a heti pechszériánknak.

Csütörtökön este ahogy jöttem haza tornáról, észrevettem, hogy a biciklijeink nincsenek a tárolóban. Ahogy feljöttem, megkérdeztem Gábort, hogy nem ő tette-e el valahová. Mivel nem, ezért kihívtuk a rendőrséget, jött két helyszínelő, csináltak képeket, vettek ujj- és láblenyomatot, utána Gábor bement velük, felvették a jegyzőkönyvet. Gábor biciklijéről csak fénykép van, az enyémről "csak" papírok. Én azért vagyok emiatt különösképp szomorú, mert a biciklit anyuéktól kaptam a diplomaosztómra. :(

Pénteken felmentünk Budapestre Gábor anyukájához. Este minden szép és jó volt, viszont másnap reggel egy SMS fogadott anyutól, hogy a 84 éves nagypapámnak combnyaktörése volt, úgyhogy éjjel bevitték a mentők. Szombaton - hajrá magyar egészségügy - nem volt a sebészeten orvos, úgyhogy ma délben műtötték meg. Most beszéltem a kórházzal, a helyzetez képest jól van, de nyugtalan, ki akarja szedni a madzagokat és vért kell kapnia, mert nem jó a vérképe.

Szombaton délután időben el akartunk indulni Budapestről, be is pakoltunk a kocsiba (Gábor el tudta hozni a céges BMW-t), Gábor betette a kabátját a csomagtartóba, becsukta a csomagtartót... ahogy ez megtörtént, leesett neki, hogy a kabátjában van a kocsikulcs, a csomagtartót pedig nem nyitja a központi zár, ergo ahogy becsukta, be is záródott. Próbálkozott mindenféle trükkökkel, hogy kinyissa az ajtót, de csak nem akart sikerülni. Mivel business class BMW, ezért olyan okosan oldották meg, hogy sehogy nem lehet a csomagtartóhoz hozzáférni, csak az ajtó felnyitásával. Node, kb. fél óra után - miután se a hátsó ülést nem lehetett eldönteni, se a kalaptartót felemelni - az én okos párom rájött a megoldásra: kiszedte a kalaptartóból a hangszórót, benyúlt (egy kb. kar vastagságú lyukon) és kihalászta a kabátjából a kulcsot, így el tudtunk indulni. :)

Szóval van még pár óra a hétből, remélem, most már nem történik semmi, mert ez a 3-4 nap történése épp elég volt.

Drága Nagypapám! Tudom hogy nem olvasod, de akor is kérlek, hogy gyorsan gyorsan gyógyulj meg és szedd össze magad, mert még szülségünk van Rád, nagyon szeretünk!!!